Dal a kökénybokorról

Tavasszal egy bokor fehérbe öltözött,

akárcsak a farsang bálozó szüze.

Alatta már égett zsendülő fű között

a sárga héricsek aprócska tüze.

A nyárnak szerelme addig játszott vele,

ameddig kihordta sok kis gyermekét,

de irigy ősz-anyós hitvány, hűvös szele

vert aranypénzeit szórta szerte szét.

Érett, kék gyümölcsét már a dér csipdeste,

az ezernyi kökény omlósra puhult,

mígnem egy ködfagyos decemberi este

fanyar-édes terhe bokor alá hullt.

Hófúvás zörgette, csípte csóka csőre,

vaddisznó túrt zöldet kásás hó alól,

lankadó reménnyel várt a jó időre,

mikor ágairól madárnóta szól.

Aztán egy langyos szél elillant a hóval

bércek tarajára tűzve a telet,

végül szép barázda-billegető szóval

a mosolygós tavasz hozzá érkezett.

És akkor a bokor fehérbe öltözött,

akárcsak a farsang bálozó szüze,

alatta már égett zsendülő fű között

a sárga héricsek aprócska tüze.

2012. 01. 03.

Bár száz kavics

Szűz gyöngykagyló hevert iszapágyon,

körbelengte száz vízi csoda,

csontos héja nem tágult a vágyon,

nem engedett senkit be oda.

Nem sérült meg érintetlen volta,

megérte a boldog felnőttkort,

bár száz kavics körbeudvarolta,

amit az ár útjába sodort.

Egyesülve boldog ölelésben

lágy húsába homokszem került,

gyönyört izzadt, szenvedésben, vérben,

s egy szép napon igazgyöngyöt szült.

2011.12. 22.

Hűtlen szerelem

A fény még szerelmet hazudott a tájnak,

s meg-meglátogatta olykor tétován,

mint akinek a nyár emlékei fájnak,

aztán egyszer eltűnt fakó széllován.

Néma lett a nádas, s búskomor a rét is,

szinte sajgott a csend két sóhaj között,

a hold még felfénylett, mint itthagyott fétis,

de az erdő sötét árnyba öltözött.

Majd fekete gyásznép gyűlt ott fenn az égen,

komor felhők, ólmos könnyük eleredt.

Siratták, ki hűtlen távozott nemrégen,

tán egy szebb vidékért oldva kereket.

Ó, csapodár napfény, éltető szerelmet

nyughatatlan szíved vajon merre szít?

Tereld hű mederbe buzgó gerjedelmed,

mielőtt a világ végképp elveszít.

2011. 12. 21.

Téli  láz

Angyalkezek havat hintenek,

rám tekint egy boldog kisgyerek.

Kezét nyújtja, kabátját veszi,

és mindezt oly örömmel teszi,

mint tettem azt én is ó koron

hancúrozva a szűz hóporon.

Az unokám! Benne a kovász,

nem hagyja nyugton az ősi láz,

mely hajtotta egykor véremet,

mint vad ösztöne a vérebet,

és meg nem állíthatott semmi,

az új világot felfedezni.

2011. 12. 19.

A nagy fogás

Botom szorongatva ültem lent a stégen,

 mindent bedobtam, de nem volt kapás régen. 

Kerültek a harcsák, elbújtak a pontyok,

szemembe röhögtek a békaporontyok.

Egyszer aranyhalat terem a türelem –

gondoltam én bölcsen - így lett aranyerem.

Ülni sem tudtam már, potyára meg minek,

míg egyszer váratlan megfeszült a zsineg.

Íme a nagy fogás, ugrálva örültem,

ám de az én halam csapkodott őrülten,

Külső segítség most nem jöhetett szóba,

így végül ő rántott be engem a tóba.

Kajánul vigyorgott az én aranyhalam:

halászlét akartál enni, boldogtalan!

Lám, most pórul jártál, nagy lesz ám az ára,

mert most én eszlek meg téged vacsorára!

Ijedten néztem rá, s szóltam könyörögve:

van ismeretségem magasabb körökbe’,

kérhetsz tőlem bármit ezen a világon, 

akár a Balatont, még azt is kijárom!

A Csendes óceánt neked kiméretem,

esdekelve kérlek, hagyd meg az életem.

Jól van, szerencsétlen, mondta az aranyhal,

remélem, okultál ezzel a kalanddal!

Még most elengedlek, felejtsd el a terved,

vegyél vacsorára szárazbab konzervet!

És egyet ígérj meg, se nappal, se éjjel,

nem fogsz itt pecázni lejárt engedéllyel.

2011. 12. 2.

Árva levél

Friss barázda ontja most a föld szagát,

fény ragyogja már az odvas almafát.

Ágra, rügyre fúj a lenge déli szél,

bomlik ám belőle zsenge zöld levél.

Rejtve szép virága, majd gyümölcse fenn,

hűs ölén a tarka lepke megpihen.

Nyári nap tüzére várva langy esőt,

hajnal égi könnye harmatozza őt.

Csendbe’ véget ér a nyári nagy kaland,

halk zenére vált az őszi múzsalant.

Rozsdamart avarba hull a sok levél,

ám egy - ottfelejtve - még a fán remél.

Bú gyötörte fenn az almaághegyen. 

Kis kacsó letépte már, de ám legyen -

lám a fürge mókus odva rátalált,

elkerülte végül így a fagyhalált.

2012. 03. 18.

Kompromisszum

Szerződést kötöttél rég a sorssal,

fogadkoztál: majd betartom én!

Hogyha kell, hát beéred a torzzsal,

s nem baj, ha az ágyad kőkemény,

de megtestesül majd a költemény!

Az öregség szigorú fiskális,

számon kéri most adott szavad.

Megdorgál, és olykor konfiskál is,

ujjat húzni vele nem szabad!

Csorduló könnyed patakká dagad.

Sárgult lapon ott szárad a tinta,

lélek fázik, béna test remeg.

Verstöredék, félszeg sorok, mint a

régi álmok, szertefeslenek.

Némán bámulnak rád az istenek.

2011. 11. 30.

Szélszerelmem

Ásított a vén hold unalmában,

szökik tőle már a csitri szél.

Tópartra visz engem is a lábam,

bennem egy dal halkan zöngicsél.

Ölelésre vágyik most a szívem,

erénycsősz a magány, visszatart.

Faricskálok tétován egy rímen,

talpam alatt mállik már a part.

Holdapót rég elnyomta az álom,

a széltől friss csókot így lopok.

Búcsút intek, s a tó tükrén látom,

irigykednek fent a csillagok.

2011. 11. 29.

December

Öregember a december,

gondja annyi, mint a tenger.

Spórolt ő már jó előre,

most elkölti tüzelőre.

Remélte, gondjai szűnnek,

de közeleg a nagy ünnep.

Sok a munka, most erre hajt,

ajándékra futja-e majd?

Talán szűkebb lesz a marka,

pedig képzelete tarka.

Hozna sapkát, meleg kesztyűt,

mert a régi, biza elnyűtt,

sonkát, kolbászt a kamrába,

fényt a téli éjszakába,

kandallóba jó meleget,

fagyoskodtunk már eleget.

Ha nem futja gazdagságra,

kristálydíszt rak minden ágra.

Fehér hóból ezüst pompa

kísér majd el a templomba.

Szeretete, mint a tenger,

a december nem vénember!

2011. 11. 27.

A győztes kövei

(Parafrázis Szalay Sándor Botlókövek című versére)

Éjjeli utakon titkok árnya nő,

rémeket riasztva kong a macskakő.

Monolit magányod bíztatóra vár,

válladon az idő, huhogó madár.

Lábad alól régen kiporlott a Föld,

mögötted árnyékod liheg, nyelvet ölt.

Győztesként tán egyszer dicsőség övez,

de ha az idő nyer, a sors megkövez

Ébred már a világ, jő a virradat,

nap vakuja villan, boldog pillanat!

Élővirágfüzér zászlós falakon,

véget ért hát immár a nagy marathon.

Célba érkeztél, most éljenez a nép,

ám de pörög a film, változik a kép.

Pirruszi győzelem, te tudod csupán…

Meg egy kő majd egyszer, sok idő után.

2011. 11. 25.

A korsó

Cserépkorsó az emberi élet,

törékeny, hát rája jól vigyázz!

A forrásra büszkén billeg véled -

lüszter színben pompázik a máz.

Aztán később megkopik a fénye,

pereme is kicsorbul talán,

dísztelen lesz lelkednek edénye

az idő terített asztalán.

Tartalmán is dolgozik a végzet,

édes lesz, vagy fanyar-keserű…

Rajtad is áll, hogy végül mivé lesz

a sok nyár által érlelt nedű.

2011. 11. 23.

Gyöngyök

A lét kopott gúnyájára

varrtam hamisgyöngyöket,

de jaj, széjjelfoszlott mára

az a cifra öltözet.

Mint a kihízott ruháról

a gyöngyház gomb lepattan,

s a világba szertetáncol -

utánuk nem kutattam.

Illúzió, hát csak vesszen,

árnyékra nem kapkodok.

Lesz talán egy igazgyöngyszem,

melyre vigyázni fogok

2011. 11. 20.

Őszünkbe kábultan

Talán még tobzódunk lázas gondolatban,

csak éppen a valót megélni tabu.

Mállik már a kedvünk, mint vízben a szappan,

bolyhos bársonyával betakar a bú.

Szobrot állítnak a múló pillanatnak

távolba merengő üveges szemek,

fölöttünk a percek gyorsan elszaladnak,

fejünkre az ősznek könnye csepereg.

Csak ülünk itt bénán, sorsunkba kábultan,

míg a nagyvilágban, ott kint áll a bál,

majd könnyű permettel rőt avarba hulltan

enyészeté leszünk, két fáradt madár.

2011. 11. 19.

Pogány dal

Görögtűz, talmi csillogás.

Hivalkodó fény, semmi más!

Nem festek rózsaszín eget,

pálmaágat, mely integet.

Nem kell az arany, jó a vas,

kenyér, szalonna - bár avas.

Dúdolok, s szürcsölöm borom,

mint boldog ősöm egykoron.

Nem csábít már a pénz. Vagyon

örömét másoknak hagyom.

Üzleti élet?  Holt tusa!

Puritán „szépség koldusa”

leszek.  Én József Attilát

olvasom most is, s aki lát,

kinevet mind, vagy könnyet ont,

vagy legyint: meghibbant bolond!

Rájuk én ügyet sem vetek.

Szegény világ! Nagyon beteg!

És amíg tollat bír kezem,

eretnek verset vétkezem.

2011. 11. 15.

Az ősz válasza

Mottó: 

„Hová rohansz így Te ősz, Te szűz arany,

nem látod veszted a túlvilág ködében?”

(Kovács Daniela: Te szép versekbe vágyó)

Indulnom kell Kedves, ne ejts könnyet értem,

forog a napóra, egy álom lejárt.

Bár e szerelemben sok szépet megéltem,

ellobbanó lángom szürke ködre vált.

Gúnyám sem a régi, sietnem kell máris,

foszló rongyaimba beletép a szél.

Körös parti fűzfán fagyöngy a kaláris -

nászi ajándékkal erre tart a tél. 

Bágyadt fénysugáron még meglátogatlak,

s hogyha értem vágyad olykor felzokog, 

- köszönd meg a késő őszi fuvallatnak -,

arcodon a csókom rózsája lobog,

üzenem, titokban én is megsiratlak,

eléd pár rőt, könnyes levelet dobok.

2011. 11. 13.