A nagy fogás
Botom szorongatva ültem lent a stégen,
mindent bedobtam, de nem volt kapás régen.
Kerültek a harcsák, elbújtak a pontyok,
szemembe röhögtek a békaporontyok.
Egyszer aranyhalat terem a türelem –
gondoltam én bölcsen - így lett aranyerem.
Ülni sem tudtam már, potyára meg minek,
míg egyszer váratlan megfeszült a zsineg.
Íme a nagy fogás, ugrálva örültem,
ám de az én halam csapkodott őrülten,
Külső segítség most nem jöhetett szóba,
így végül ő rántott be engem a tóba.
Kajánul vigyorgott az én aranyhalam:
halászlét akartál enni, boldogtalan!
Lám, most pórul jártál, nagy lesz ám az ára,
mert most én eszlek meg téged vacsorára!
Ijedten néztem rá, s szóltam könyörögve:
van ismeretségem magasabb körökbe’,
kérhetsz tőlem bármit ezen a világon,
akár a Balatont, még azt is kijárom!
A Csendes óceánt neked kiméretem,
esdekelve kérlek, hagyd meg az életem.
Jól van, szerencsétlen, mondta az aranyhal,
remélem, okultál ezzel a kalanddal!
Még most elengedlek, felejtsd el a terved,
vegyél vacsorára szárazbab konzervet!
És egyet ígérj meg, se nappal, se éjjel,
nem fogsz itt pecázni lejárt engedéllyel.
2011. 12. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése