Tűzkehely

Szél sodorta szikrán gyúlt a nóta

- csillagfényből, tőled érkezett.

Perzselő e szenvedély azóta,

szent hevében égve vétkezek.

Hébé pokla. Tűzkehelybe ittam,

megkívánva istenek borát,

nem reméltem már, s ma mégis itt van,

újra érzem méze mámorát.

Kóbor álmok - messze tűnt a béke,

szívem írt, nyugalmat nem talál;

bűnbe estem, mégis bízva: végre

mennybe juttat így e tűzhalál.

2012. 06. 26.

Részemmé lettél

Lángokká izzasztott e pőre szerelem,

itt lobogok benned, szent vágyak tüzében.

Hamvasztó varázslat, mely fokozza éhem -

szűz ajkad lett immár a kolduskenyerem.

Úgy vágyom a csókod, mint ébredő gyermek

az édes anyatej hű emlőmelegét,

otthonom vagy Te már, oltáros menedék,

hogyha jégkönnyekkel villámszemek vernek.

Szélborzolta világ. Omlatag peremén

terméketlen homok a meddő enyészet;

de részemmé lettél, és lettem a részed,

egymásra így talál a mag és televény.

2012. május 24.

Múzsámhoz

Titokba csenve, hogy nagyon szeretlek,

feléd a csendbe sóhajt küldök én,

remegve csüngök vágyak köldökén,

s pokolra mennék érted, mint eretnek.

Csodára várva, jönnek ám a percek,

s a csókok árja végre visszatér;

sarán e földnek újra nő babér,

ha régi szikra új reménye serceg.

Tüzünk a vulkán, lávafénye éled,

cipópirosra érett alkonyon,

beteljesülve hozzád tartozom,

dalba szállok, s te csókod visszakéred.

2012. május 16.

Szellem-randi

Fák között a bőregér ma táncba jár;

rég kihunyt a fényes égi lámpa már.

Más dereng helyette, béna, sárga folt,

ághegyére tűzve, lám, az árva hold.

Éji csendre várt a táj, a lomha lomb,

ám a fenti templomóra gongja kong.

Kripta zárja most kinyitva hirtelen,

szellemekkel éledő a cinterem.

Néma sírban unta már a rút halált,

fényvilágba visszaútra nem talált -

férfi szája áll a szóra: "Démonom,

vágyaimnak új, lidérces álma nyom.

Rég akartam ezt a percet önnel itt,

csontkezemmel eltörölni könnyeit.

Lent a sírba bűnös eszme nem terem,

mást adok ma önnek: itt a szellemem."

"Jaj, de kedves úri gesztus, ó uram,

bár a hang, az árnyvilágban elsuhan,

bűnben éltem, édes álmaim között,

jól lehet, hogy érdekekbe ütközött.

Nézze el, ha többre vágyom, mint a szó,

férfiölbe ülni most is izgató"

- szólt a démon. Égnek alja már derült,

s pirkadatra hűs szelével elrepült.

2012. április 18.

Kézen fogva

Futotta volna többre, másra,

s csupán egy árva kézfogásra

került sor akkor, ám de lágyan

fokozta teste már a vágyam.

Hajához oly szelíden értem,

ha szívdobogva elkísértem.

Talán a végzetünk akarta,

s a lapjainkat összevarrta.

Szemében úgy tüzelt az élet,

akár a fény, ha árnyra téved.

Akik malasztra így találnak,

fügét mutatva rút halálnak,

azokra nincs hatással átok,

ha testi, lelki hű barátok.

Erős kötés a lélek enyve,

együtt repülnek majd a mennybe.

2012. április 13.

Biztató

Nyarunknak álma véget ért,

de mégse hidd, hogy elmaradt!

Ne ejts könyűt a meg nem élt,

remegve vágyott percekért,

reánk talál a pillanat!

Szobánkba űz a zord idő,

a sár, a fagy, ha meggyaláz,

lidérces álmok éje nő,

de böjt felé a szédítő

tavaszt idézi már a láz.

Nyarunk hevében újra gyúl

szemedbe már a fényszilánk,

virít a rét, az ég azúr,

madár dalára zeng a húr,

s lobogva ég a régi láng,

Riszál a búza, lesz kenyér,

virágok ajka mézet ád,

karomba már a szél sem ér,

s ha egybe forr a két tenyér,

szemem nevetve néz reád.

2012. április 8.

Unokám faggat

Jó nagyapó, mondd meg nékem,

lesz belőled egyszer költő,

kit tisztelnek a környéken?

Elég lesz egy emberöltő?

Vajon az ár merre sodor,

élő fáklya leszel, vátesz.?

Avagy ez a fránya, botor

végzet mégis máshová tesz?

Híres ember leszel talán,

tananyag az iskolába’,

büszkén áll majd házad falán

gyöngybetűkkel írott tábla…

Vajon mi lesz rája vésve,

kérlek mondd el nekem, apó!

Válaszolok kicsit késve:

Tán az, hogy e ház eladó.

2012. április 7.

Tükörjáték

A rétre bársony este jő,

titok-homály a keszkenő.

A szél ölére dől a nád,

ha várja már az éjszakát.

Ma elpihenni kész a táj,

de dalra kél a békaszáj.

A kertbe macskaláb oson,

s a hold az égi láposon

fürödni vágyva, próbaképp

az égvilági tóba lép.

Töméntelen ma kincse, hát

arany pereg, rubint, achát.

Irigyli lent a víztükör

- bolond a szél, mer’ összetör -

de fuldokolva jót nevet

a hold a réti tó felett.

2012. 03. 11.

Március átölel

Friss a reggel, arca majd kicsattan,

tárva már a fényes égi tér;

nappalástja lám a rétig ér,

lázban ég a tél-viselte katlan.

Szerte foszlik ó, a téli paplan,

fújja, fújja már a böjti szél.

Rongycafatban áll a földi dér,

habja, mint a jó borotvaszappan.

Dísze nő a hóka almafának,

ága fényes éke: gyöngyszemek.

Lágy sugárban égi fény lövell.

Elsuhanva már a tompa árnyak,

vén erekbe nedvek ömlenek.

Március ma végre átölel.

2012. 03. 09.

Rossz angyaljárás

Elült a lárma, nagy zsivaj,

bezárt a régi jó manézs.

A lét alél, a szél szilaj,

metél az éle, mint a kés.

Magában állt a fák között,

kezébe' kiflivég talán,

vacogva, fázva dörmögött:

jöhetne bár egy utcalány…

Csodára várva álmodott

meleg szobába randinőt,

elűzni ezt az átkozott,

karácsony éji rongy időt.

Hiába néz az ég felé,

ma hű fedélre nem talál,

- a lelke hálni jár belé -

citálja már a fagyhalál.

2012. 02. 04.

Láz, ha kél

Szíve még szerelmet álmodott a tájnak

égi fényt remélve méla-tétován,

ám az édes álmok inda-füstbe szálltak,

elrepülve táltos őszi szél nyomán.

Néma lett a nádas, elhagyott a rét is,

fáj az este csendje sóhajok között,

tó vizén dereng a hold, az árva fétis,

míg a báva domb ma ködbe öltözött.

Néma síri gyászba hull az éji béke,

ólmos árnyak égi burka szétreped.

Messze jár a csalfa régi vőlegénye,

nála szebb vidéken ont ma fényeket.

Láz, ha kél szemében, éltető szerelmet

égi gerjedelme, vágya merre szül?

Majd ha hű mederbe fordul őkegyelme,

lángja újra éled, égre felfeszül.

2012. 2. 12.

Ma erre járt a régi nyár

Ma erre járt egy enyhe szél,

de lobbal újra égre kelt.

Sok ősz sodorta cserlevél

e lángban úszva énekelt.

Megilletődve szállak ott

a fénybe szórva szerteszét.

A régi nyár csak áltatott, 

de gyűlt a szélsepert szemét. 

2012. 01. 30.

Változó világ

Mozgásban a világ, változnak a korok,

minden átalakul, halad, kering, forog.

Télre új tavasz jön, kalászváró nyár is,

gyümölcsös ősz nyakán szőlő a kaláris.

Változik az ember, ma még bohó gyermek,

de holnap már vállát nyomják súlyos terhek.

Gondra gond a válasz, és mire kilábal,

már végleg megbékélt ezzel a világgal.

Ámde mégse hagyunk helyet a közönynek,

mert utánunk ifjú bizakodók jönnek,

akik szenvedéllyel, szép álmokat szőve

töretlen új hittel néznek a jövőbe.

2012. 01. 29.

Álmok hajója, Titanic

Már a percen édes izgalom remeg,

vágyhajóra szálltak mind a boldogok.

Végre szól a kürt, a gép, ha földohog:

Jézus óvd a jámbor árva lelkeket!

Míg a nagy szalonnak éje felpezseg,

drága ónkupába bájital csurog;

szép imába szállva lent a koldusok,

még ma nem lehetnek ők se vesztesek.

Jár a pór lapátja, mint a fürge nyüst,

szárnya kél hajónknak, izzva leng a lég;

kék szalagra vágyna, égre száll a füst.

Ám a szurkos éjbe’ célba ér a jég,

éle, mint a penge, fénye színezüst.

Neptunusz haragja sújt le, itt a vég.

2012. 01. 20.

Nagyapám

Pörge bajuszos, karakán,

nyalka legény volt nagyapám

- snájdignak mondták „magyarán” -

amikor Bécsbe berukkolt.

Ha megivott egy kupa bort

a Császárral is pertu volt.

Így mesélte az adomát, 

nektek én is így adom át.

(Császárnak hívták a lovát).

2012. 01. 28

Elveszített álmok

Hánykolódom, elkerül az álom,

az éj szurka fortyogó pokol,

nyugalmamat már rég nem találom,

szívemen nehéz kő rostokol.

Ledobnám egy mozdulattal végleg

de ehhez én túl gyenge vagyok,

gyáva, vagy csak egyszerűen félszeg,

vagy vágyaim voltak túl nagyok.

Cserben hagytak. Itt maradtam veszteg,

lekörözött a hűtlen idő,

szép álmaim mind a ködbe vesztek,

fagyott földben már a fű se nő.

Emlékeim, enyészeté lesztek,

a kaszáspók hálója besző.

2012. 01. 16.

Szerenád

Vágy dúdol a titokzatos éjben,

szíved húrján pendül most dalom,

egyesülve boldog szenvedélyben

átölel az égi oltalom.

Angyaloknak puha bársonyszárnya

titkainkra habkönnyű lepel.

Szertefoszlik az éjszaka árnya,

amikor a lélek ünnepel.

2012. 01. 16.

Fényre vágyva

Sivár a lét, a lélek árva,

kapaszkodna egy fénysugárba. 

Hamvadó hit tüzében égve

tekintünk ködös messzeségbe.

Keressük azt a régi Napot,

hol Isten egykor tüzet rakott,

avagy, bámulunk fázva holtra

a fagyott, ragyás képű Holdra.

Merülünk sok-sok ezer éve

egymás fakuló szemtüzébe,

míg elköltözve e világból,

sírhalmunkon is gyertya lángol.

2012. 01. 14.

Teremtő varázslat

Szívem szaggatja tél-szilánk,

bíborba borít bérci láng.

A múlt emléke égve fáj,

tavaszra várna rég e táj.

Színes szivárványív alatt

hozzon pezsgést a pillanat:

réted rózsája nyílva itt

bontsa ki bársony szirmait!

Hímezve hamvas hajnalon

bibédre hulljon harmatom!

Hű öled termést hoz talán

őszünk terített asztalán. 

2012. 01. 12.

Félszonett másik felemhez

Ájult csendünkbe révedt ajakkal

hallgassuk együtt a perc mit mesél,

fülünkbe már nem harsog a vad dal,

csak a vágynak beszédes éje kél.

Fényinged már begombolva állig,

titkod ámornyila még ösztökél.

Hozzád tartozom, tudd mindhalálig.

2012. 01. 06.

Dal a kökénybokorról

Tavasszal egy bokor fehérbe öltözött,

akárcsak a farsang bálozó szüze.

Alatta már égett zsendülő fű között

a sárga héricsek aprócska tüze.

A nyárnak szerelme addig játszott vele,

ameddig kihordta sok kis gyermekét,

de irigy ősz-anyós hitvány, hűvös szele

vert aranypénzeit szórta szerte szét.

Érett, kék gyümölcsét már a dér csipdeste,

az ezernyi kökény omlósra puhult,

mígnem egy ködfagyos decemberi este

fanyar-édes terhe bokor alá hullt.

Hófúvás zörgette, csípte csóka csőre,

vaddisznó túrt zöldet kásás hó alól,

lankadó reménnyel várt a jó időre,

mikor ágairól madárnóta szól.

Aztán egy langyos szél elillant a hóval

bércek tarajára tűzve a telet,

végül szép barázda-billegető szóval

a mosolygós tavasz hozzá érkezett.

És akkor a bokor fehérbe öltözött,

akárcsak a farsang bálozó szüze,

alatta már égett zsendülő fű között

a sárga héricsek aprócska tüze.

2012. 01. 03.

Bár száz kavics

Szűz gyöngykagyló hevert iszapágyon,

körbelengte száz vízi csoda,

csontos héja nem tágult a vágyon,

nem engedett senkit be oda.

Nem sérült meg érintetlen volta,

megérte a boldog felnőttkort,

bár száz kavics körbeudvarolta,

amit az ár útjába sodort.

Egyesülve boldog ölelésben

lágy húsába homokszem került,

gyönyört izzadt, szenvedésben, vérben,

s egy szép napon igazgyöngyöt szült.

2011.12. 22.

Hűtlen szerelem

A fény még szerelmet hazudott a tájnak,

s meg-meglátogatta olykor tétován,

mint akinek a nyár emlékei fájnak,

aztán egyszer eltűnt fakó széllován.

Néma lett a nádas, s búskomor a rét is,

szinte sajgott a csend két sóhaj között,

a hold még felfénylett, mint itthagyott fétis,

de az erdő sötét árnyba öltözött.

Majd fekete gyásznép gyűlt ott fenn az égen,

komor felhők, ólmos könnyük eleredt.

Siratták, ki hűtlen távozott nemrégen,

tán egy szebb vidékért oldva kereket.

Ó, csapodár napfény, éltető szerelmet

nyughatatlan szíved vajon merre szít?

Tereld hű mederbe buzgó gerjedelmed,

mielőtt a világ végképp elveszít.

2011. 12. 21.

Téli  láz

Angyalkezek havat hintenek,

rám tekint egy boldog kisgyerek.

Kezét nyújtja, kabátját veszi,

és mindezt oly örömmel teszi,

mint tettem azt én is ó koron

hancúrozva a szűz hóporon.

Az unokám! Benne a kovász,

nem hagyja nyugton az ősi láz,

mely hajtotta egykor véremet,

mint vad ösztöne a vérebet,

és meg nem állíthatott semmi,

az új világot felfedezni.

2011. 12. 19.

A nagy fogás

Botom szorongatva ültem lent a stégen,

 mindent bedobtam, de nem volt kapás régen. 

Kerültek a harcsák, elbújtak a pontyok,

szemembe röhögtek a békaporontyok.

Egyszer aranyhalat terem a türelem –

gondoltam én bölcsen - így lett aranyerem.

Ülni sem tudtam már, potyára meg minek,

míg egyszer váratlan megfeszült a zsineg.

Íme a nagy fogás, ugrálva örültem,

ám de az én halam csapkodott őrülten,

Külső segítség most nem jöhetett szóba,

így végül ő rántott be engem a tóba.

Kajánul vigyorgott az én aranyhalam:

halászlét akartál enni, boldogtalan!

Lám, most pórul jártál, nagy lesz ám az ára,

mert most én eszlek meg téged vacsorára!

Ijedten néztem rá, s szóltam könyörögve:

van ismeretségem magasabb körökbe’,

kérhetsz tőlem bármit ezen a világon, 

akár a Balatont, még azt is kijárom!

A Csendes óceánt neked kiméretem,

esdekelve kérlek, hagyd meg az életem.

Jól van, szerencsétlen, mondta az aranyhal,

remélem, okultál ezzel a kalanddal!

Még most elengedlek, felejtsd el a terved,

vegyél vacsorára szárazbab konzervet!

És egyet ígérj meg, se nappal, se éjjel,

nem fogsz itt pecázni lejárt engedéllyel.

2011. 12. 2.

Árva levél

Friss barázda ontja most a föld szagát,

fény ragyogja már az odvas almafát.

Ágra, rügyre fúj a lenge déli szél,

bomlik ám belőle zsenge zöld levél.

Rejtve szép virága, majd gyümölcse fenn,

hűs ölén a tarka lepke megpihen.

Nyári nap tüzére várva langy esőt,

hajnal égi könnye harmatozza őt.

Csendbe’ véget ér a nyári nagy kaland,

halk zenére vált az őszi múzsalant.

Rozsdamart avarba hull a sok levél,

ám egy - ottfelejtve - még a fán remél.

Bú gyötörte fenn az almaághegyen. 

Kis kacsó letépte már, de ám legyen -

lám a fürge mókus odva rátalált,

elkerülte végül így a fagyhalált.

2012. 03. 18.

Kompromisszum

Szerződést kötöttél rég a sorssal,

fogadkoztál: majd betartom én!

Hogyha kell, hát beéred a torzzsal,

s nem baj, ha az ágyad kőkemény,

de megtestesül majd a költemény!

Az öregség szigorú fiskális,

számon kéri most adott szavad.

Megdorgál, és olykor konfiskál is,

ujjat húzni vele nem szabad!

Csorduló könnyed patakká dagad.

Sárgult lapon ott szárad a tinta,

lélek fázik, béna test remeg.

Verstöredék, félszeg sorok, mint a

régi álmok, szertefeslenek.

Némán bámulnak rád az istenek.

2011. 11. 30.

Szélszerelmem

Ásított a vén hold unalmában,

szökik tőle már a csitri szél.

Tópartra visz engem is a lábam,

bennem egy dal halkan zöngicsél.

Ölelésre vágyik most a szívem,

erénycsősz a magány, visszatart.

Faricskálok tétován egy rímen,

talpam alatt mállik már a part.

Holdapót rég elnyomta az álom,

a széltől friss csókot így lopok.

Búcsút intek, s a tó tükrén látom,

irigykednek fent a csillagok.

2011. 11. 29.

December

Öregember a december,

gondja annyi, mint a tenger.

Spórolt ő már jó előre,

most elkölti tüzelőre.

Remélte, gondjai szűnnek,

de közeleg a nagy ünnep.

Sok a munka, most erre hajt,

ajándékra futja-e majd?

Talán szűkebb lesz a marka,

pedig képzelete tarka.

Hozna sapkát, meleg kesztyűt,

mert a régi, biza elnyűtt,

sonkát, kolbászt a kamrába,

fényt a téli éjszakába,

kandallóba jó meleget,

fagyoskodtunk már eleget.

Ha nem futja gazdagságra,

kristálydíszt rak minden ágra.

Fehér hóból ezüst pompa

kísér majd el a templomba.

Szeretete, mint a tenger,

a december nem vénember!

2011. 11. 27.

A győztes kövei

(Parafrázis Szalay Sándor Botlókövek című versére)

Éjjeli utakon titkok árnya nő,

rémeket riasztva kong a macskakő.

Monolit magányod bíztatóra vár,

válladon az idő, huhogó madár.

Lábad alól régen kiporlott a Föld,

mögötted árnyékod liheg, nyelvet ölt.

Győztesként tán egyszer dicsőség övez,

de ha az idő nyer, a sors megkövez

Ébred már a világ, jő a virradat,

nap vakuja villan, boldog pillanat!

Élővirágfüzér zászlós falakon,

véget ért hát immár a nagy marathon.

Célba érkeztél, most éljenez a nép,

ám de pörög a film, változik a kép.

Pirruszi győzelem, te tudod csupán…

Meg egy kő majd egyszer, sok idő után.

2011. 11. 25.

A korsó

Cserépkorsó az emberi élet,

törékeny, hát rája jól vigyázz!

A forrásra büszkén billeg véled -

lüszter színben pompázik a máz.

Aztán később megkopik a fénye,

pereme is kicsorbul talán,

dísztelen lesz lelkednek edénye

az idő terített asztalán.

Tartalmán is dolgozik a végzet,

édes lesz, vagy fanyar-keserű…

Rajtad is áll, hogy végül mivé lesz

a sok nyár által érlelt nedű.

2011. 11. 23.

Gyöngyök

A lét kopott gúnyájára

varrtam hamisgyöngyöket,

de jaj, széjjelfoszlott mára

az a cifra öltözet.

Mint a kihízott ruháról

a gyöngyház gomb lepattan,

s a világba szertetáncol -

utánuk nem kutattam.

Illúzió, hát csak vesszen,

árnyékra nem kapkodok.

Lesz talán egy igazgyöngyszem,

melyre vigyázni fogok

2011. 11. 20.

Őszünkbe kábultan

Talán még tobzódunk lázas gondolatban,

csak éppen a valót megélni tabu.

Mállik már a kedvünk, mint vízben a szappan,

bolyhos bársonyával betakar a bú.

Szobrot állítnak a múló pillanatnak

távolba merengő üveges szemek,

fölöttünk a percek gyorsan elszaladnak,

fejünkre az ősznek könnye csepereg.

Csak ülünk itt bénán, sorsunkba kábultan,

míg a nagyvilágban, ott kint áll a bál,

majd könnyű permettel rőt avarba hulltan

enyészeté leszünk, két fáradt madár.

2011. 11. 19.

Pogány dal

Görögtűz, talmi csillogás.

Hivalkodó fény, semmi más!

Nem festek rózsaszín eget,

pálmaágat, mely integet.

Nem kell az arany, jó a vas,

kenyér, szalonna - bár avas.

Dúdolok, s szürcsölöm borom,

mint boldog ősöm egykoron.

Nem csábít már a pénz. Vagyon

örömét másoknak hagyom.

Üzleti élet?  Holt tusa!

Puritán „szépség koldusa”

leszek.  Én József Attilát

olvasom most is, s aki lát,

kinevet mind, vagy könnyet ont,

vagy legyint: meghibbant bolond!

Rájuk én ügyet sem vetek.

Szegény világ! Nagyon beteg!

És amíg tollat bír kezem,

eretnek verset vétkezem.

2011. 11. 15.

Az ősz válasza

Mottó: 

„Hová rohansz így Te ősz, Te szűz arany,

nem látod veszted a túlvilág ködében?”

(Kovács Daniela: Te szép versekbe vágyó)

Indulnom kell Kedves, ne ejts könnyet értem,

forog a napóra, egy álom lejárt.

Bár e szerelemben sok szépet megéltem,

ellobbanó lángom szürke ködre vált.

Gúnyám sem a régi, sietnem kell máris,

foszló rongyaimba beletép a szél.

Körös parti fűzfán fagyöngy a kaláris -

nászi ajándékkal erre tart a tél. 

Bágyadt fénysugáron még meglátogatlak,

s hogyha értem vágyad olykor felzokog, 

- köszönd meg a késő őszi fuvallatnak -,

arcodon a csókom rózsája lobog,

üzenem, titokban én is megsiratlak,

eléd pár rőt, könnyes levelet dobok.

2011. 11. 13.