Hűtlen szerelem
A fény még szerelmet hazudott a tájnak,
s meg-meglátogatta olykor tétován,
mint akinek a nyár emlékei fájnak,
aztán egyszer eltűnt fakó széllován.
Néma lett a nádas, s búskomor a rét is,
szinte sajgott a csend két sóhaj között,
a hold még felfénylett, mint itthagyott fétis,
de az erdő sötét árnyba öltözött.
Majd fekete gyásznép gyűlt ott fenn az égen,
komor felhők, ólmos könnyük eleredt.
Siratták, ki hűtlen távozott nemrégen,
tán egy szebb vidékért oldva kereket.
Ó, csapodár napfény, éltető szerelmet
nyughatatlan szíved vajon merre szít?
Tereld hű mederbe buzgó gerjedelmed,
mielőtt a világ végképp elveszít.
2011. 12. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése